Taníthatják-e, akik tudják? – Arts and business a felsőoktatásban.

Vass László

Egy távoli példa bevezetésképpen: világra szóló siker, hogy a Mercédesz Kecskemétre telepíti az új beruházását. A megvalósítás egyik nehézsége, hogy nincs elegendő számú, megfelelően képzett szakmunkás. A német gyár rendelkezik saját képzési rendszerrel, de azt a magyar szakképzés rendszerében nem lehet hivatalosan akkreditálni, mert nem felel meg a hazai követelményeknek… Jól elvagyunk mi ezzel, a Mercédesz pedig nagy csoportokban szállítja ki Németországba kiképzésre a jelentkező munkásokat. A hazai felsőoktatás stratégiája messzemenően elméleti szemléletű, szemben a munkaerőpiaccal, amely a friss diplomástól is több éves szakmai gyakorlatot vár el. A képzési rendszer nehezen birkózik meg a gyakorlatból jövő, új szakmai kihívásokkal – különösen a kommunikáció és a public affairs területén. Olyan feljövőben lévő tevékenységeket, mint a lobbizás, a CSR, vagy éppen a szponzoráció, első reflexként riadtan elutasítja az „akadémia”. (Mai napig nem általános a „menedzsment” tudományos területként való elfogadása sem, amit több tudós ember - nem kis lenézéssel – puszta praktikumnak tart.) Tovább bonyolítja a dolgot, hogy az igazán gyakorlatias jelenségek általában nem férnek bele egyetlen tudományterületbe, vagyis igazi interdiszciplináris megközelítést kívánnak meg. A tanszéki várak nem szeretik ezt sem. Ezért nagyon kevés a megfelelő kezdeményezés. A képzési kísérletek általában nem a gyakorlati igényekből, hanem a felsőoktatási intézmények belső foglalkoztatási gondjaiból, vagy az elavult tudással rendelkező oktatóik átmentési szükségleteiből indulnak ki. Különösen erős az a vonal, amely a népművelő-művelődésszervező-kulturális menedzser irányt nyomatja, gyakran tovább görgetve az előző fázisok ismeretanyagát, szemléletét. Jó terep az egykori agit-propos kulturnyikoknak – és itt nem politizálok, hanem tudástartalomra utalok. Mi is ez a szemlélet? Például a 19.század elitista értelmiség-felfogása kombinálva az államszocializmus paternalista művészet-irányításával. Én vagyok az érték, mondja a művész, adjon az állam pénz, vagy a multi, vagy aki gazdag, mert az nekem jár. Nekem a kérés nagy szégyen, adjon akkor is, ha nem kérem… Politikai reagálás: elfogulatlan támogatási forrásokat nyitunk, amelynek döntőbizottságaiban a közeliek adnak a közelieknek, és a kormány szívesen veszi, ha az ellenőrzése alatt lévő cégek is adnak a közelieknek… Hát ezt nem kell nagyon tanítani, genetikailag értjük. Váltsunk szemléletet: a piacgazdaság, a jogállam, a magánérdek és a civil társadalom dimenzióiba helyezzük a témát. Érdekek, üzlet, jog, kommunikáció – van mit tanítani, tanulni. Keressük meg és kérdezzük azokat, akik csinálják. Mit, miért, hogyan? Küzdelem az érdekek és módszerek megértése alapján. Új lehetőség a tudományos embereknek: aki tudja, csinálja, aki érti is, az tanítsa…

Nyomtatható verzió